2.rész

Abigel szemszöge 

- Tudod, a várost a korlát másik oldaláról is lehet nézni. Úgy talán szebb is! - szólalt meg valaki a sötétből, enyhe szívrohamot okozva nekem.
- Ki az? – fordultam a hang irányába. Olyan furcsa érzésem támadt, nem tudom mi ez.
- Valaki vagyok. Te pedig most gyere szépen be onnan. – hallottam, ahogy hangja megremeg, de nyugodtságot próbált magára erőltetni.
- Hagyj békén! – ennyivel elintézettnek tekintettem a dolgot, már csak arra vártam, hogy elmenjen. Újra a mélységet szuggeráltam. Az autók még mindig elég nagy számmal sürögtek az utakon, pedig már bőven az éjszakában voltunk. Nem néztem oldalra, de éreztem a fiú jelenlétét. Miért van itt?
- Menj már el! – kiáltottam rá egyre idegesebben
- Addig sehová sem megyek, amíg nem jössz be onnan! - jelentett ki, és tényleg nem mozdult
- Arra várhatsz! – mondtam, majd egyik lábam lassan lecsúsztattam az erkély széléről.
- Mi a neved? – kérdezte. Nem hiszem, hogy zavarta volna, ha eltűnök a semmi
- Ne foglalkozzál velem. Menj el! – könnyeim potyogni kezdtek, nem bírtam tovább, én csak el akartam tűnni ebből a világból. Semmi sem köt ide, miért maradnék?
- Segíteni akarok! Héé, nyugodj meg. Ne sírj kérlek. Mássz be szépen!
- NEM! Meg akarok halni. Egy jelentéktelen senki vagyok! Mi értelme élnem? –fakadtam ki
- Ugyan már. Ezt nem hiszem el. Elmeséled mi történt? – kérdezősködött, bár kizártnak tartom, hogy érdekelte
- Mit érdekel ez téged? Miért vagy itt? Hagyj már békén! Nem fogok pont rád hallgatni. Nem tudsz erről lebeszélni!
- Azért érdekel, mert nem akarom, hogy leugorj. Koncerten vagyok itt. Nem hagylak békén. De fogsz rám hallgatni. És figyeld meg le tudlak majd beszélni. – válaszolt sorban a kérdéseimre. Feltűnés nélkül visszacsúsztattam a lábam az erkélyre – Kérlek! Mássz vissza!

A szívem húz lefelé, érzem nincs értelme élnem, az eszem mégis azt mondja, ennek a fiúnak igaza van. A világ összeesküdött ellenem. A sorsom megpecsételt, az életem egy rakás kaki. Én pedig vagyok akkora buta, ahogy akik tönkretettek, utálnak engem, azok legnagyobb örömükre meghalok. Még mindig ott állt a szomszéd erkélyen és engem nézett. Már kezdett zavarni. Bármit is mond, le fogok ugrani! Lehajtottam a fejem, az autók fényében gyönyörködtem. Innen fentről mintha kis zseblámpákkal világítanának felfelé, valami játékot játszanának. Elképzeltem, ahogy elrugaszkodom, ahogy zuhanok. Zuhanok, mintha repülnék. Szabadon szállnék, mindaddig amíg egy hirtelen csapódással földet érek. Vége lenne mindennek. Az emberek elsétálnának mellettem, otthagynának, nem foglalkoznának élettelen testemmel, vagy talán segíteni próbálnának. Pörögtek az események a fejemben, kizártam a körülöttem lévőt, csak a halál gondolata foglalkoztatott. Egy kezet éreztem a derekamon, egy másikat a karomon. Szorított, úgy, hogy már fájt. Hátra húzott, én pedig engedelmeskedtem, mert elég fájdalmasan csináltam, akárki ki is volt. Amikor újra a korlát másik oldalán álltam, még mindig erősen szorított. Összerogytam, felhúzott térdeimre borulva hangos zokogásba kezdtem. Mellém telepedett az a barna hajú, kezét hátamra csúsztatta és simogatva, nyugtatni próbált.