6. rész

- Van a közelben egy Starbucks? – kérdeztem, mivel egy Frappucinot szerettem volna inni.
-  Van egy azt hiszem a közelben lévő plázában.
 - Oké, köszi. Azt hiszem taxival megyek, mert úgy tuti oda találok. Bár mindig is utáltam, ebben az esetben jól jött.  – Majd jövök, sziasztok. – köszöntem el a srácoktól, és indultam el a hotel kijárata felé.

Kezdek hozzászokni az itteni időjáráshoz. De még mindig fura az otthonihoz képest. Szerencsére volt a hotel előtt egy szabad taxi, beszálltam, elmondtam az úti célom, majd elindultunk. Tényleg nem volt messze, 5 perc alatt oda is értünk. Vissza felé lehet, hogy a gyaloglás mellett döntök, remélvén, hogy nem rohamoznak meg a rajongók.

Belépvén a bevásárlóközpontba, a klímától lehűlt levegő csapott meg. Mintha a meleg levegőről, betettek volna egy hűtőbe. De jól esett, és hamar hozzászoktam. Hamar megtaláltam a kávézót, és arra vettem az irányt. Többen álltak sorba, és a kávézót is betöltötték az emberek, de senki sem rohant oda hozzám. Aki csak tehette, a hőségből a plázába, vagy a strandra menekült.
-  Jó napot, egy Frappucino-t szeretnék! – mondtam miközben a pénztárcámat készítettem elő. Paul, mindannyiunknak váltott fel forintot, így nem jelentett gondot az itteni pénznem.
- Itt fogyasztja, vagy elvitelre lesz?
- Itt fogyasztom! - válaszoltam.
-  750 Ft lesz. – mondta a pénztáros, majd miután látta, hogy nem tudom annyira kiszámolni a pénzt, segített.
- Köszönöm.- vettem el a vásárolt italomat, és asztal után kutattam, de nem volt üres. A kávézó egyik sarkában, volt egy nagyobb asztal, ahol egy ember ült, de csak a haját láttam, mivel, eltakarta egy nagy növény. Így hát elindultam az asztal felé. 

- Elnézést, szabad ez a hely? - tettem fel a kérdést, viszont amikor megláttam az arcát az ott ülő személynek lelassítottam a beszédem... - Bocsi, már itt sem vagyok.
- Várj Louis, ülj ide nyugodtan. 
- Tessék? Jól hallottam? Biztos te vagy Abigel?
- Igen jól. De ne mondd el többször, mert még kedvem támad vissza vonni. 
- Jó, bocsi. Csak meglepett, hogy hozzám szóltál, és képes vagy velem egy légtérbe lenni, egy asztalnál.
- Nehogy azt hidd, hogy mindig így lesz!- mosolygott rám. Talán most láttam először ilyennek. - Sajnálom, hogy annyira ellenséges voltam, de úgyse tudsz segíteni, és mostanában mindenkit eltasztítottam magamtól. 
- Elmeséled? - kérdeztem rá, úgy éreztem valami megváltozott.
- Úgy se értenéd. 
- Kérlek. Hátha tudok segíteni. 
- Rendben. Tudod a szüleim gazdagok. Folyton dolgoznak, alig látom őket. Az időm nagy részét egyedül töltöm a lakosztályomon, amit bérelnek. Mindent megkaphatok egy szóra, amit pénzzel meg lehet szerezni. Csak éppen az nincs meg ami a legfontosabb. A szeretet, törődés, a közös családi élmények, nyaralások, mosolyok, emlékek. Semmi. Legutoljára körülbelül 10 évesen kirándultunk együtt. Azóta a bébiszitter vigyázott rám, mára pedig egyedül töltöm napjaimat. Csak sodródtam a rossz úton, és most itt tartok. Cigizek, iszom, és vagdosom magam. Undorító vagyok. Utálom magamat.
- Hát erre én nem tudok mit mondani. Szörnyű lehet, sosem kívánnám senkinek. De hidd el, azt az egyet tudom, hogy erre nem ez a megoldás. 
- Louis, kérdezhetek valamit. De őszintén.
- Igen.
- Miért vagy velem ilyen rendes, és miért szeretnél segíteni? 
- Nem tudom. Valahogy mindig találkozunk, talán csak a sors. Talán már az sem véletlen, hogy azon az estén ott voltam, bele se merek gondolni mi lett volna. De szerintem minden okkal történik. 
- Igen. Ez nagyon fura.
Befejeztük a kávét, köszöntünk, majd elhagytuk a kávézót.
- Sétálunk? - kérdeztem meg Abit. 
- Sétálhatunk! - felelte mosolyogva. Jó volt így látni. 

Hőség volt. Az utcán nem sokan lehettek. A nap bevilágított mindent. 10 perc séta után egy parkhoz érkeztünk. 
- Abi, ez milyen park. 
- Kiskoromban mindig ide jöttünk anyáékkal. Még mindig emlékszem mindenre. Gyakran kijöttünk esténként sétálni, van bentebb egy játszótér is. Gyere menjünk be! - húzott be  a park bejáratán. 
Nagyon jó volt. A fák árnya egy kis hűst nyújtott. A hintán ültünk és beszélgettünk, rengeteg nevetés kiséretében. Rég lehetett ilyen vidám. 
- Szomjas vagyok. Elmegyünk valahova venni vizet? - kérdeztem a beszélgetés közepette.
- Van egy jobb ötletem. Megmutatom. - állt fel a hintáról, és elindult egy másik irányba, mint amerről jöttünk.  Egy kúthoz vezetett. Rámkacsintott, majd hagytam, hogy előbb ő igyon, addig én nyomtam neki a gombot, majd cseréltünk. Jó hideg volt a vize. Jól esően frissítette fel a kiszáradt torkomat. Egy hirtelen pillanatban a kezembe vizet engedtem, és Abira öntöttem.
- Hé. Ezt még visszakapod. Töltötte fel ő is a tenyerét és fröcskölt le vele. 
Nagyon vicces volt, a végén már mindketten csupa vizesek voltunk, körülöttünk pedig víz tócsa állt, amiben megcsillant a nap tükre. 
Hazasétáltunk, majd Abit elkísértem a szobájához. 
- Nagyon jól éreztem magam, nem is tudom mikor nevettem ennyit. 
- Én is, szeretem mikor mutogatod a 100 karátos mosolyodat.
Arcát elöntötte a pír. Jól állt neki. 
Egyikünk sem tudott mit mondani, vagy hogy elköszönni, és csak azon kaptam magam, hogy arcunk egyre közelebb vagy egymáshoz, így hirtelen mindketten elkaptuk a fejünket, és kínos csend alakult ki. 
- Van kedved eljönni velem augusztus 20-án a városba? - kérdeztem meg, a hirtelen jött kérdést, amit magam sem értek, miért tettem fel.
- Most randira hívsz?
- Úgy is vehetjük.
- Örömmel Louis! - vette elő ismét a bájos mosolyát, majd egy puszit adott az arcomra, és bement a lakosztályára.