Arcomat a forró könnycseppek mardosták. A hotel peremén
állva a 10. emeleten. A szél rászárította az arcomra az elkenődött sminkem, a
ruhám pedig gyűrött volt. Nem akartam tovább küzdeni a világba. Én csak
elakartam tűnni. Az épületbe kapaszkodva álltam és tűnődtem, hogy mi lenne ha
megtenném. Hiányoznék egyáltalán valakinek? Mit dobnák el magamtól és hogy mi
vár rám abba a másik világba. Mélyen legbelül beismertem magamnak, hogy én ezt
nem birom megtenni.
Kivetni magamat 30 méter magasból. Túlságosan féltem, hogy
mi várna rám. De erőt kellett vennem magamon, mert itt már mindenemet
elvesztettem. A szüleim nem törődnek velem, csak a pénz érdekli őket. A
testvérem kint van Londonban, én pedig itthon, Magyarországon. Ebbe a kicsi
országba, ami sokaknak semmit nem jelent, de nekem a hazát jelenti. Anya magyar, apa pedig angol. Talán
sokáig ezért éltem, küzdöttem. Szerettem sétálgatni Budapesten, minden olyan szép
volt. Ilyenkor mindent elfelejtettem.
De már ez sem segít. Nem bírom tovább.
Belefáradtam. Belefáradtam, hogy nincsenek barátaim mert lenéznek, hogy egy
elkényeztetett csitri vagyok, aki hotelba él. Csak, hogy ezt nem értik. Igen
hotelba élek és megvan mindenem, de nekem semmi sem kéne. Engem nem érdekel a
pénz. Én csak egy boldog családot szeretnék. Akik esténként együtt vacsoráznak,
társasjátékoznak, vagy hétvégente kirándulnak. De még ez sem kéne. Csak lennénk
együtt. Nekem az lenne a legnagyobb örömöm...
Ehelyett viszont, anyámékat már 2
hete nem láttam, itt hagytak a lakosztályomon, mellé egy köteg pénz, hogy
vegyek valamit. Köszönöm, de nekem ebből elég. A korlátba kapaszkodva
hezitáltam még mindig az élet és a „mi van az életen túl?” kérdés között. Be
kellett bizonyítanom magamnak, hogy képes vagyok. Muszáj volt megtenni. Innen
már nem léphetek vissza…
 |
| Csak épp sötétben.... |
