8. rész

*Abigel szemszöge*

Lassan kinyitottam a szememet, pislogtam párat, hogy megszokjam a reluxán keresztül beszivárgó napfényt. Ülő helyzetbe helyeztem magam, belebújtam az oroszlános mamuszomba, magamra húztam a puha köntösöm, és a konyha felé vegyem az irányt. Fura, de széles mosollyal az arcomon indultam el a helyiségig. Feltettem egy teának való vizet, majd kikészítettem a teafüvet, és vártam hogy lefőjön. A konyhapultnak támaszkodtam és gondolkodtam. Tényleg megtörtént tegnap este, és nem csak álom volt. Létezik ennyire édes srác a világon?! És ennyire szerencsés vagyok, hogy velem volt? Megtörténhet ez velem? Velem, akit mindig szörnyűségek érnek? Csak néztem a semmibe és mosolyogtam. Hihetetlen. Visszaemlékeztem a tegnap estére, minden pillanata csodálatos volt. Egész este csak sétálgattunk, ültünk egy padon beszélgettünk mindenféléről. Rengeteg mindenben hasonlítunk.

Megittam a teámat, majd elindultam a gardróbig ugrándozva körülbelül, hogy valami rendes ruhát vegyek magamra. Ebben a pillanatban csöngettek. Mosolyom még szélesebb lett. Belenéztem a tükörbe, amit meg is bántam, csodálkoztam, hogy nem tört ketté, de most még ez sem zavart. Megigazítottam a hajamat, majd az ajtó felé vettem az irányt, és nagy lendülettel kinyitottam az ajtót, várva, hogy a tegnap valóra vált tündérmese főhőse fog előttem állni.

-Sziaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa….. Tom? – csodálkoztam el, mert nem rá számítottam. Ő volt a portás.

- Azért ne örülj ennyire… csak azért jöttem, hogy megmondjam a szüleid küldtek egy üzenetet neked, majd az igazgató elmondja… le kéne jönnöd még ma.

-Rendben, köszi, hogy szóltál, szia!

-Szia.

Már becsuktam volna az ajtót, de előbb szétnéztem a folyosón. Rengeteg bőrönd hevert a földön, és ezeket pár ember hordta be a liftbe. Becsuktam az ajtót, és a bőröndökön keresztül szlalomozva eljutottam Louis ajtajáig, ami nyitva volt. Kopogtam, majd beléptem.

-Louis ez mi? Megszabadulsz a régi holmiaidtól?

-Szia Abi, épp hozzád indultam. Gyere ülj le. – húzott a kanapéra. – Én nagyon jól éreztem magam veled, nem is tudod mennyire. Nem emlékszem mikor nevettem utoljára ennyit. De nekem most el kell utaznom. Én nagyon sajnálom.

-Tessék? És mi lesz velünk.

-Külföldre kell mennem, több ezer kilóméterre innen. Nagyon sajnálom, én nem akartam ezt.

-Bejöttél az életembe, felforgattad, és most egy hét után csak így itt hagysz?

-Figyelj Abigél, én nem így akartam, de érts meg! – simított az arcomon végig.

-Nem, nem értelek meg, hagyj békén, látni sem akarlak. – rohantam ki a szobából, egyenesen az enyémbe, majd bevágtam az ajtót.

Még hallottam, ahogy utánam kiállt, hogy várjak, de nem érdekelt. Hogy tehette ezt? Azt hittem ő más, mint a többiek. Mindent tönkre tett. Megállás nélkül folytak végig az arcomon a könnycseppek. Hogy is gondolhattam, hogy ez velem történjen meg, vagy, hogy bármi jó történjen velem…

Másnap reggel már nem így ébredtem. A fejem sajgott. Úgy éreztem magam, mint néhány nappal ezelőtt. Mint aki visszatért a régi életébe. A csöngő ismét csengett, a sokadik csengetésre már felálltam, és elvánszorogtam az ajtóig. Még borzalmasabban nézhettem ki, mint tegnap, amit a tükör élethűen visszaadott.

-Jó reggelt Tom, jó oké, lemegyek. Csak elfelejtettem. Szia! – majd becsuktam előtte az ajtót, anélkül, hogy bármit szólt volna. Pontosan tudtam miért jött. Az ajtó előtt egy levelet csúsztathattak be, gondolom még tegnap. És gondolom Louis volt. Nem akartam elolvasni, csak elmentem mellette, és felöltöztem, fogat mostam, rendbe tettem magamat.

Lementem a földszintre, az igazgató, Mr. Collin irodájához, majd kopogtattam.

-Jó reggelt Mr. Collin. Elnézést, de csak most tudtam jönni.

-Jó reggelt! Egy üzenetet szeretnék átadni a szülei részéről. Felajánlottak egy lehetőséget. Az unokatestvéréhez utazhat Londonba. A szülei nem szeretnék, hogy se ön, se az unokatestvére egyedül éljen. És ő az egyetlen ember, akivel jó viszonyt áolsz tudtommal. Mit szól hozzá?

London? Költözés? Talán egy új élet. Teljesen jó lesz a felejtéshez. Ott mindent elfelejthetek, semmi sem emlékeztetne az itt történtekre.

-Elmegyek!

-Rendben, átadom az üzenetet, kezdjen csomagolni, holnap reggel indul a gép. – mondta Collin.

-Köszönöm, viszlát! – hagytam el a termet, talán egy egészen másik élet felé közeledve.

*Louis szemszöge*

-If I’m louder, would you see me? Would you lay down…- Énekli Niall.

Hogy lehettem ilyen. Összetörtem a szívét. És igaza van. Nem kellett volna ezt tennem. Egy pancser vagyok.

-Louis, Louis. Hé – zavartak ki a gondolatmenetemből a fiúk. – Te jössz!! El kéne felejtened azt a lányt, és a zenére koncentrálni.

-Mi? Mi? Milyen lány?

-Jaj Lou, nem kell adni az ártatlant. Tudunk amit tudunk.

-Jó de nem megy. Na jó, inkább vegyük fel. – tereltem a témát, majd beállítottak  minden technikai részt. - And when I see you on the street,In his arms, I get weak,

My body fails, I’m on my knees,Prayin’!

7.rész

- Harry! Jó ez így? – izgatottan álltam a tükör előtt és már vagy az ötödik féle pólót húztam fel
- Állj már le! Jó vagy így. De különben is, hová készülsz?
- A városba. – fordultam el előle.
- Egyedül? Megbolondultál? – Kicsit felemelte a hangját
- Dehogy is. De most mennem kell. Majd jövök, szia! – felkaptam a kabátom, és otthagytam Harryt.

Becsuktam az ajtót. Abigel ajtaja mellett egy kép függött a falon, amibe belenézve láttam magam. Megigazítottam a hajam, aztán idegesen rávettem magam, hogy kopogjak végre. Nem telt bele sok idő, megjelent előttem. Szája széles mosolyra húzódott.

- Mehetünk? - kérdeztem, mire bólintott, visszament a táskájáért. Bezárta az ajtót, belém karolt majd elindultunk.

Sapkában voltam, de nem találta furcsának. Ráfoghattam arra, hogy lehűlt a levegő. Nem tudta ki vagyok pontosan. A városban rengeteg ember sétálgatott, de többnyire fiatalok. Megijedtem. Mi van, ha valaki felismer. Biztosan lenne olyan, hiszen tudják, hogy az országukban vagyunk. Agyam pörögött, valamit ki 

kellett találnom kifogásként. Csomó ötlet eszembe jutott, de maradtam az elsőnél.

- Abigel! Mit szólnál hozzá, ha nem innen néznénk a tűzijátékot?
- Akkor honnan? – forgolódott körbe.
- Hát, arra gondoltam elmehetnénk valami csendesebb helyre. Mondjuk őőőő… arra! – mutattam a közelben lévő hegyféleségre.
- De miért? Nem jó itt? – fordult szembe velem. Szemeit megvilágította a lámpák fénye. Gyönyörűen csillogott.
- Nem szeretem a nagy tömeget. – lehajtottam a fejem, mert egy csapat tizenéves lány haladt el mellettünk.

- Hát jól van, akkor menjünk oda! - megfogta a kezem és húzni kezdett, az egyre csak növekvő tömegben.Érintésétől libabőrős lettem. Megint az aszfaltot bámultam. Valaki erősen meglökött, ezért hátulról nekimentem Abigel-nek, kezeim csípőjére csúsztak. Válla felett hátranézett, és csak mosolygott. Meleg tenyerét kézfejemre tette, és megint húzni kezdett.Útközben vettünk fagyit, majd hamarosan a hegy aljához értünk. Kiépítve volt egy helyen lépcső. Fogalmam sincs, hová mentünk, a lényeg, hogy már nem voltunk odalent. A fák között leültünk egy fatuskóra. Lassan elkezdték lőni a tűzijátékot. Fantasztikus volt. A fények játék elbűvölő volt. Úgy cikáztak az égen, mintha kergetőznének. Kör alakú durranások színesítették a város lakóit. Leginkább a magyar zászló színei pompáztak az égen, azaz piros, fehér és zöld. De ezen kívül még rengeteg minden volt. Néhány hangosabb durranásnál Abi összerezzent, ezért átöleltem, ami nem volt ellenére. Néhány percig semmi sem történt, ezért felálltunk mert kezdett hideg lenni. Előttem állt. Akaratom ellenére kezeim dereka köré fonódtak, közelebb húztam magamhoz. Egy újabb rakéta repült  a levegőbe, de már nem érdekelt. Elvesztem a varázslatos szempárban. Nem értem miért változott meg ennyire, de sokkal közvetlenebb mint azelőtt. Kísértést éreztem arra, hogy megcsókoljam. Nem úgy tűnt mintha ellenkezne ez ellen, ugyanis arcom lassan közeledett az övéhez, ő ezt egy mosollyal nyugtázta. Ajkaim, lassan övére nyomta. Kezeivel nyakam köré kapaszkodott, visszacsókolt. A tűzijáték fényében, most először és már remélem nem utoljára, csókoltam meg Abigel Downing-t. 

 

6. rész

- Van a közelben egy Starbucks? – kérdeztem, mivel egy Frappucinot szerettem volna inni.
-  Van egy azt hiszem a közelben lévő plázában.
 - Oké, köszi. Azt hiszem taxival megyek, mert úgy tuti oda találok. Bár mindig is utáltam, ebben az esetben jól jött.  – Majd jövök, sziasztok. – köszöntem el a srácoktól, és indultam el a hotel kijárata felé.

Kezdek hozzászokni az itteni időjáráshoz. De még mindig fura az otthonihoz képest. Szerencsére volt a hotel előtt egy szabad taxi, beszálltam, elmondtam az úti célom, majd elindultunk. Tényleg nem volt messze, 5 perc alatt oda is értünk. Vissza felé lehet, hogy a gyaloglás mellett döntök, remélvén, hogy nem rohamoznak meg a rajongók.

Belépvén a bevásárlóközpontba, a klímától lehűlt levegő csapott meg. Mintha a meleg levegőről, betettek volna egy hűtőbe. De jól esett, és hamar hozzászoktam. Hamar megtaláltam a kávézót, és arra vettem az irányt. Többen álltak sorba, és a kávézót is betöltötték az emberek, de senki sem rohant oda hozzám. Aki csak tehette, a hőségből a plázába, vagy a strandra menekült.
-  Jó napot, egy Frappucino-t szeretnék! – mondtam miközben a pénztárcámat készítettem elő. Paul, mindannyiunknak váltott fel forintot, így nem jelentett gondot az itteni pénznem.
- Itt fogyasztja, vagy elvitelre lesz?
- Itt fogyasztom! - válaszoltam.
-  750 Ft lesz. – mondta a pénztáros, majd miután látta, hogy nem tudom annyira kiszámolni a pénzt, segített.
- Köszönöm.- vettem el a vásárolt italomat, és asztal után kutattam, de nem volt üres. A kávézó egyik sarkában, volt egy nagyobb asztal, ahol egy ember ült, de csak a haját láttam, mivel, eltakarta egy nagy növény. Így hát elindultam az asztal felé. 

- Elnézést, szabad ez a hely? - tettem fel a kérdést, viszont amikor megláttam az arcát az ott ülő személynek lelassítottam a beszédem... - Bocsi, már itt sem vagyok.
- Várj Louis, ülj ide nyugodtan. 
- Tessék? Jól hallottam? Biztos te vagy Abigel?
- Igen jól. De ne mondd el többször, mert még kedvem támad vissza vonni. 
- Jó, bocsi. Csak meglepett, hogy hozzám szóltál, és képes vagy velem egy légtérbe lenni, egy asztalnál.
- Nehogy azt hidd, hogy mindig így lesz!- mosolygott rám. Talán most láttam először ilyennek. - Sajnálom, hogy annyira ellenséges voltam, de úgyse tudsz segíteni, és mostanában mindenkit eltasztítottam magamtól. 
- Elmeséled? - kérdeztem rá, úgy éreztem valami megváltozott.
- Úgy se értenéd. 
- Kérlek. Hátha tudok segíteni. 
- Rendben. Tudod a szüleim gazdagok. Folyton dolgoznak, alig látom őket. Az időm nagy részét egyedül töltöm a lakosztályomon, amit bérelnek. Mindent megkaphatok egy szóra, amit pénzzel meg lehet szerezni. Csak éppen az nincs meg ami a legfontosabb. A szeretet, törődés, a közös családi élmények, nyaralások, mosolyok, emlékek. Semmi. Legutoljára körülbelül 10 évesen kirándultunk együtt. Azóta a bébiszitter vigyázott rám, mára pedig egyedül töltöm napjaimat. Csak sodródtam a rossz úton, és most itt tartok. Cigizek, iszom, és vagdosom magam. Undorító vagyok. Utálom magamat.
- Hát erre én nem tudok mit mondani. Szörnyű lehet, sosem kívánnám senkinek. De hidd el, azt az egyet tudom, hogy erre nem ez a megoldás. 
- Louis, kérdezhetek valamit. De őszintén.
- Igen.
- Miért vagy velem ilyen rendes, és miért szeretnél segíteni? 
- Nem tudom. Valahogy mindig találkozunk, talán csak a sors. Talán már az sem véletlen, hogy azon az estén ott voltam, bele se merek gondolni mi lett volna. De szerintem minden okkal történik. 
- Igen. Ez nagyon fura.
Befejeztük a kávét, köszöntünk, majd elhagytuk a kávézót.
- Sétálunk? - kérdeztem meg Abit. 
- Sétálhatunk! - felelte mosolyogva. Jó volt így látni. 

Hőség volt. Az utcán nem sokan lehettek. A nap bevilágított mindent. 10 perc séta után egy parkhoz érkeztünk. 
- Abi, ez milyen park. 
- Kiskoromban mindig ide jöttünk anyáékkal. Még mindig emlékszem mindenre. Gyakran kijöttünk esténként sétálni, van bentebb egy játszótér is. Gyere menjünk be! - húzott be  a park bejáratán. 
Nagyon jó volt. A fák árnya egy kis hűst nyújtott. A hintán ültünk és beszélgettünk, rengeteg nevetés kiséretében. Rég lehetett ilyen vidám. 
- Szomjas vagyok. Elmegyünk valahova venni vizet? - kérdeztem a beszélgetés közepette.
- Van egy jobb ötletem. Megmutatom. - állt fel a hintáról, és elindult egy másik irányba, mint amerről jöttünk.  Egy kúthoz vezetett. Rámkacsintott, majd hagytam, hogy előbb ő igyon, addig én nyomtam neki a gombot, majd cseréltünk. Jó hideg volt a vize. Jól esően frissítette fel a kiszáradt torkomat. Egy hirtelen pillanatban a kezembe vizet engedtem, és Abira öntöttem.
- Hé. Ezt még visszakapod. Töltötte fel ő is a tenyerét és fröcskölt le vele. 
Nagyon vicces volt, a végén már mindketten csupa vizesek voltunk, körülöttünk pedig víz tócsa állt, amiben megcsillant a nap tükre. 
Hazasétáltunk, majd Abit elkísértem a szobájához. 
- Nagyon jól éreztem magam, nem is tudom mikor nevettem ennyit. 
- Én is, szeretem mikor mutogatod a 100 karátos mosolyodat.
Arcát elöntötte a pír. Jól állt neki. 
Egyikünk sem tudott mit mondani, vagy hogy elköszönni, és csak azon kaptam magam, hogy arcunk egyre közelebb vagy egymáshoz, így hirtelen mindketten elkaptuk a fejünket, és kínos csend alakult ki. 
- Van kedved eljönni velem augusztus 20-án a városba? - kérdeztem meg, a hirtelen jött kérdést, amit magam sem értek, miért tettem fel.
- Most randira hívsz?
- Úgy is vehetjük.
- Örömmel Louis! - vette elő ismét a bájos mosolyát, majd egy puszit adott az arcomra, és bement a lakosztályára. 

5. rész

A sok órás üldögélés után, a biztonsági rendőr közeledett ismét felénk, aki eddig is ránk nézett néha.

- Felhívtunk egy hozzátartozójukat. Hamarosan megérkezik. Az unalmas percek hosszú óráknak tűntek. Az ágy támláját kopogtattam az ujjammal, miközben azon tűnődtem, hogy mi lesz velünk. Bent maradunk? Mi lesz ha lecsuknak ténylegesen. A szüleim megölnének.

*fél óra múlva*

A rendőr újra felénk közeledett. Kinyitotta az ajtót.

- Szabadok. Örüljenek. Na, kifelé.

Louisszal a tekintetünk összetalálkozott, de gyorsan el is kaptuk a fejünket, és kifelé vettük az irányt a négy fal közül. Felvettük a holmiainkat, amiket elkoboztak, majd az ajtó felé mentünk. A váróba érve Louis egy fiú nyakába ugrott, mi után meglátta.

*Louis szemszöge*

- Zayn, hogy hoztál ki?

- Letettem az óvadékot.

- Mennyi volt. Jaj, kifizetem!- nyúltam a pénztárcám felé. 

- Ugyanmár, hagyd! Inkább azt áruld el, hogy kerültél ide. Vagyis, hogy kerültetek.- Vette észre a mögöttem álldogáló lányt. – Szerencséd, hogy Paul a családjával sétálgat Budapesten, és a telefonját a hotelban hagyta, így én vettem fel.

- Tudom, és nagyon hálás vagyok. Ha ez kiderülne, nekem végem lenne. Ja és bemutatom…- itt megálltam. Hisz még a nevét se tudom.

- Abigel! De szólíts csak Abinak.- nyújtott kezet Zaynnek.

Milyen szép neve van. Fura, hogy mindig összetalálkozunk valahogy, és mindig nekem kell segítenem. De megkedveltem. Tudom, hogy utál, és ilyen dolgokat csinál. De látom benne azt az igazi Abigelt. Aki elveszett benne. És keresi újra, a valódi énjét. De rossz úton.

- Örülök, hogy megismerhetlek. Bár jobb lett volna, nem ilyen körülmények között.

- Köszönd meg Louisznak.- indult ki az ajtón.

Zayn rám nézett, én pedig egy vállrántással utána indultam.

Az idő esőre állt. A szél pedig rettentően fújt. Vihar közeledett. A napsütés helyett, az égen bandukoló felhőket lehetett látni.

- Hé, hova mész?-szaladt utánam.

- Esetleg haza?!-kérdeztem flegmán.

- Gyere hazaviszünk.

- Persze, még menjek is veled? Miattad lecsuktak.

- Te gondolod úgy, hogy miattam. De kérlek gyere. Nem soká esik.

- Jaj dehogy csak egy kis szél, és borulás. Nem vagyok cukorból.

*Zayn szemszöge*

A kocsira támaszkodtam, és néztem őket, miközben veszekednek. Az egészből nem értettem semmit. Hogy kerültek ide? Ki ez a lány? Ha annyira veszekednek, miért vannak együtt. Bár mondjuk, olyan érzés mint a filmekbe. Csak a vak nem látja, hogy szerelmesek. Legalábbis Louis oda- vissza van Abiért. De mindkettőjükön látszik. Már csak arra kellett várni, hogy mikor csókolják meg egymást. Gondoltam, hagyom őket, és rágyújtok. Rám pillantott Abi, és mintha a cigit figyelné, és vágyna rá.

- Kérsz?

- Zayn! Még kiskorú!- nézett rám Louis szúrós szemekkel.

- Ne te mondd meg mit tegyek. Nem dönthetsz helyettem. Nézd!- vett el egy szálat, majd meggyújtotta, és bátran szippantott belőle, majd egy füstgombócot lehelt, Louis felé. És most elmegyek.

*Abigel szemszöge*

Igaza volt tényleg esik. Miért van mindig igaza? És miért akar folyton segíteni. Mikor én mindig bántom, és megsértem. És ő mégis törődik velem, és segít. Pedig nem kellene neki. Kíváncsi lennék, hogy ki szólna hozzám, ha így viselkednék. SENKI!

Már 5 perce sétálhattam az esőbe. De igazából nem érdekelt. Jólesően sétáltam a zuhogó esőben. Nem akartam tömegközlekedéssel haza jutni. Ki akartam szellőztetni a fejemet. Nem zavart az eső, pedig már teljesen eláztam, és a hotel még 10 percre van.

*Louis szemszöge*

Elmeséltem haza felé menet mindent Zaynnek.

- És miért segítessz neki mindig? Miért próbálod mindig azt tenni, hogy neki jó legyen. Lecsuktak!!- szólalt meg Zayn.

- Nem tudom. Úgy érzem segítenem kell. És mindig találkozok vele. Tudod Harryvel arról beszéltünk, hogy úgy érzem más ez a hely, mint a többi. És egyre jobban kezdem azt hinni, hogy tényleg.

- Tudod miért? Teljesen belehabarodtál.

- Nem is!

- Hiába tagadod Louis. Elég ha rátok nézek.

Igaza volt. Bele szerettem Abigélbe. 

4.rész

A rendőrautó szirénázása verte fel a környéket. Elől két rendőr, mi pedig ketten hátul ezzel a… fiúval. Egész úton engem bámult. Komolyan ez meg van zakkanva? Nem telt el sok idő, elég hamar a rendőrségre értünk. Kezünk bilincsben volt, úgy vezettek a fogdába. Egy szűk cellába kerültünk, egy helyre. Ennél jobb már nem is lehetne. Egy ágyszerű valami volt csupán bent, faltól-falig érő. A sarokba ültem, minél messzebb akartam lenni tőle. Ő a másik végében foglalt helyet. Egy szót sem szólt, de jobban is tette.
Már órák óta teljes csendben hallgattunk a legyek zümmögését. Néha egy-egy szófoszlány eljutott a fülünkig, de nem tudta megérteni miről beszélnek odakint.

- Figyelj.. sajnálom! – törte meg a csendet

Tekintete az arcomat fürkészte, én viszont nem foglalkoztam az előbb elhangzott mondattal. Olyan szinten nem érdekelt ez a srác, hogy csupán a jelenléte már idegesítetett. Próbáltam valamivel eltereli a gondolataim, de nem igazán sikerült, főleg, hogy újra megszólalt.

- Ne csináld már! Sajnálom.. – ugrott elém, de felálltam és hátat fordítva neki néztem ki a rácsokon.
- Hallod. Nem az én hibám! – mentegetőzött
- Igazán? Végül is, ha nem mentettél volna meg múlt éjszaka, akkor nem kéne itt ülnöd! Még mindig úgy gondolod, hogy nem a te hibád? – fordultam szembe vele, és szinte ordítottam a véleményem, rezzenéstelen arcába.
- Segíteni akartam, egy rohadtul depressziós lányon! – emelte fel most ő is a hangját
- De nem kértelek meg rá ! – lassan könnycseppek hagyták el szemem. Kezével le akarta törölni azokat, de elkaptam a fejem
- Még meg fogod bánni, hogy arra készültél! Igazán elmondhatnád, hogy miért csináltad volna, ha nem látlak meg!
- Nem is ismerlek, miért kéne magyarázkodnom, PONT neked. – suttogtam. Erős akartam lenni, könnyeim kipislogtam, és óriási sóhajtások után, végre képes voltam rá nézni.
- Én csak.. szeretném tudni! – lépett közelebb, én pedig hátrálni készültem, de közvetlenül mögöttem a hideg rácsok zárták el az utam. Lábfeje hozzáért enyémhez, amitől remegni kezdetem. Féltem.
- Nem fontos, hagyjuk. – bújtam ki előle. Visszaültem a kemény ágyra, lábaim felhúztam, kezeimmel átkaroltam. Ő is követett, mellém telepedett.

Halk sóhajok hagyták el a száját, mintha mondani akart volna valamit. Könnyeim újra utat engedve maguknak, a pólómat kissé eláztatva potyogtak a szememből. A vágásokat nézegettem a kezemen. Újra életem a pillanatot, éreztem valami felszabadultságot, nem fájt semmi abban a pillanatban. Újra meg akartam tenni! Még mindig nem látom értelmét az életemnek. Louis… vagy, hogy is hívják megmentett, ami elég nagy hiba volt. Most mégis mi a fenté kezdjek magammal? Itt fogunk ülni még jó darabig. Na és utána? Visszamegyek a szállodába és egyedül tengetem a mindennapjaim, miközben a szüleim kitudja hol vannak? Nem.. Ez ki van zárva! Valamit kezdenem kell magammal.. vagy.. Vagy újra megpróbálom a zuhanást..!

3.rész

- Cssssss, nyugodj meg! Most már minden rendben. -próbált nyugtatni, miközben még mindig zokogtam.

Nem tudom miért nem ugrottam le. Féltem volna megtenni, de mégis szerettem volna. Itt már úgy sincs értelme semminek.

- Miért voltál a korlát másik oldalán? - kérdezte, miközben a hangja olyan volt mintha féltene.

Felemeltem a fejemet, belenéztem mélyen a még sötétben is gyönyörűen csillogó szemébe. Teljesen magával ragadott. De hamar észbe kaptam.

- Ki vagy te? Mit keresel itt? Miért segítettél? -kérdeztem miközben el-el csuklott a hangom.

                                                   *Louis szemszöge*

Tényleg nem ismert fel? Annyira gyönyörű volt, még most is, kisírt szemekkel. Miért akart leugrani. Bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha esetleg… nem, nem! Felejtsd el Louis. Nincs esetleg! Itt van és él.

- Louis… Louis Tomlinson! És én csak megláttalak a másik erkélyről, és észrevettem mire készülsz.

- Miért segítettél? Mindent elrontottál. Mindent. Nekem már nincs értelme élnem.

- Kérlek ne mondd ezt. Mindenkinek van értelme élnie.

- Nem, nekem már nincs. Semmi sincs, ami miatt érdemes lenne.

- Hidd el van. Legalább az én kedvemért!- nem értem miért mondtam ezt.

- Tessék? Nem is ismersz? Nem tudod milyen nekem az életem. Menj innen! - tolt el magától

- De! Ígérd meg, hogy nem… - nem bírtam folytatni mert közbe vágott, és ismét sírni kezdett.

- Menj el! Úgyse bírnád megérteni!- óvatosan lépkedtem hátrafelé, tudtam, hogy komolyan gondolja. De én csak segíteni szerettem volna. –Menj már!- és ezzel el is hagytam az ő erkélyüket, de most az ajtón át távoztam, a lakosztályunkig. Remélem nem fog baja esni. Nem ismerem, és mégis féltem. Féltem, hogy kárt tesz magában. Talán már nem is látom többet, még is úgy érzem, hogy nem bírnám elviselni ha bármi baja esne. És még látni szeretném. Viszont ő nem így gondolja…

                            

                                                     *Abigel szemszöge*

Nem hiszem el, hogy nem tettem meg. A sírás, zokogásba torkollott, miután Louis távozott. Én a fürdőszobába mentem, és a szekrényből előkaptam egy borotvát, és csak néztem, ahogy a karomból kibuggyan a vér. Elképesztően fájt. De most ezt láttam a legjobbnak. Nem érdekelt a világ. Tudtam, hogy ekkora karcolásoktól nem fog bajom esni… Viszont felszabadító érzés volt.

*Másnap*

Reggel megcsapott a meleg levegő. Nyitva hagytam éjszakára az ablakot, és úgy aludtam el még éjjel, ahogy voltam. Semmi erőm, kedvem nem volt hogy átöltözzek, vagy bármit is tegyek. Kisétáltam kómásan az erkélyre, és szomorúan tapasztaltam, hogy elfogyott a cigim. De jó, ezt is vehetek. Elhatároztam, hogy rendbe szedem magamat és leugrom az innen nem messze lévő boltba. Általában mindig ugyanaz az eladó van, és ő mindig kiadja a cigit. Most viszont lehet, hogy nem ő van, az időből ítélve, mivel ő délutános szokott lenni. De nekem sürgősen rákell gyújtanom, szóval egy próbát megér a másik eladónál a cigi kérés. Gyorsan letusoltam, fogat mostam, és egy rövid nadrágot vettem fel, egy laza pólóval, és Vans cipővel. Az egyenes hajamat kiengedve hagytam. A kezemen lévő vágásokat, amik még most is égtek, azokat karkötőkkel próbáltam elfedni, de még így is látszódott. Az ajtót kulcsra zártam, majd elhagytam az épületet. Meleg volt. Az idő 12 óra körül járhatott, amit a hasam korgása is jelzett.

A boltba nézelődtem. Gondoltam össze ütök valamit ebédre. Sorba haladtam végig, és válogattam össze a termékeket. Az ital részleghez értem. Kisebb hezitálás után egy üveg sört tettem a kosaramba, majd tovább mentem.  A tejtermékek közül válogattam, mikor hátráltam egy lépést, és neki ütköztem valakinek.

- Jaj, nagyon sajnálom! - fordult felém - Louis? Te mit keresel itt?

- Hát amit a boltban szoktak. Vásárolok. Elfogyott a répa. És ez a kisbolt volt a legközelebbi hely. És te?

- Hát én csak…. - gondolkodtam, és a hűtőpult felé néztem- veszek tejet!- ragadtam ki egyet a hűtőpultba a kosaramba rakva.

- Igen, azt látom! - mutatott a kosaramra. Tudtam, hogy nem kellett volna, ajjjjjj.

- Nem te mondod meg, hogy mit tegyek. - indultam el, de ő visszarántott.

- Csak nem szeretném ha bajod esne. Nem fogják ki adni. Fogta még mindig a karomat, majd mikor észre vette, lenézett. - Jézusom, ez mi? Te vágdosod magadat? Miért, mondd már meg?

- Hagyj békén Louis! Nem kértem, hogy ments meg. Nem kértem tőled semmit. És ha most megengeded elmegyek. - rántottam ki kezem, az övéi közül. Istenem, mekkora egy tapló.

A boltban nem sokan voltak, talán egy ember rajtunk kívül, így hát nem kellett sorba állnom.

-És egy doboz Marlboro-t is szeretnék!- mondtam az eladónak, aki ezután megdöbbenve rám pillantott.

- Megkérdezhetem hány éves?

- 18! - vágtam rá.

- Megmutatná a személyi igazolványát?

- Sajnálom, de otthon hagytam.

- Akkor nem adhatom ki önnek, elnézést.

- És ha adnék egy kis plusz pénzt? Csak úgy titokban?

- Most zsarolni próbált? Ebben az esetben sajnálom, de ki kell hívnom a rendőrséget.

- Erre semmi szükség kérem. - szólalt meg mögülem egy már ismerős hang.- Kérem, ön is követ el hibákat, mint mindenki. Most az egyszer tegyen kivételt. 

- Maga is zsarolni próbál? Ügyes próbálkozás. A rendőrség legalább 2 emberért jön ki. És ezzel tárcsázni kezdte a rendőrséget, mi meg csak álltunk, semmit sem bírtunk mondani....

2.rész

Abigel szemszöge 

- Tudod, a várost a korlát másik oldaláról is lehet nézni. Úgy talán szebb is! - szólalt meg valaki a sötétből, enyhe szívrohamot okozva nekem.
- Ki az? – fordultam a hang irányába. Olyan furcsa érzésem támadt, nem tudom mi ez.
- Valaki vagyok. Te pedig most gyere szépen be onnan. – hallottam, ahogy hangja megremeg, de nyugodtságot próbált magára erőltetni.
- Hagyj békén! – ennyivel elintézettnek tekintettem a dolgot, már csak arra vártam, hogy elmenjen. Újra a mélységet szuggeráltam. Az autók még mindig elég nagy számmal sürögtek az utakon, pedig már bőven az éjszakában voltunk. Nem néztem oldalra, de éreztem a fiú jelenlétét. Miért van itt?
- Menj már el! – kiáltottam rá egyre idegesebben
- Addig sehová sem megyek, amíg nem jössz be onnan! - jelentett ki, és tényleg nem mozdult
- Arra várhatsz! – mondtam, majd egyik lábam lassan lecsúsztattam az erkély széléről.
- Mi a neved? – kérdezte. Nem hiszem, hogy zavarta volna, ha eltűnök a semmi
- Ne foglalkozzál velem. Menj el! – könnyeim potyogni kezdtek, nem bírtam tovább, én csak el akartam tűnni ebből a világból. Semmi sem köt ide, miért maradnék?
- Segíteni akarok! Héé, nyugodj meg. Ne sírj kérlek. Mássz be szépen!
- NEM! Meg akarok halni. Egy jelentéktelen senki vagyok! Mi értelme élnem? –fakadtam ki
- Ugyan már. Ezt nem hiszem el. Elmeséled mi történt? – kérdezősködött, bár kizártnak tartom, hogy érdekelte
- Mit érdekel ez téged? Miért vagy itt? Hagyj már békén! Nem fogok pont rád hallgatni. Nem tudsz erről lebeszélni!
- Azért érdekel, mert nem akarom, hogy leugorj. Koncerten vagyok itt. Nem hagylak békén. De fogsz rám hallgatni. És figyeld meg le tudlak majd beszélni. – válaszolt sorban a kérdéseimre. Feltűnés nélkül visszacsúsztattam a lábam az erkélyre – Kérlek! Mássz vissza!

A szívem húz lefelé, érzem nincs értelme élnem, az eszem mégis azt mondja, ennek a fiúnak igaza van. A világ összeesküdött ellenem. A sorsom megpecsételt, az életem egy rakás kaki. Én pedig vagyok akkora buta, ahogy akik tönkretettek, utálnak engem, azok legnagyobb örömükre meghalok. Még mindig ott állt a szomszéd erkélyen és engem nézett. Már kezdett zavarni. Bármit is mond, le fogok ugrani! Lehajtottam a fejem, az autók fényében gyönyörködtem. Innen fentről mintha kis zseblámpákkal világítanának felfelé, valami játékot játszanának. Elképzeltem, ahogy elrugaszkodom, ahogy zuhanok. Zuhanok, mintha repülnék. Szabadon szállnék, mindaddig amíg egy hirtelen csapódással földet érek. Vége lenne mindennek. Az emberek elsétálnának mellettem, otthagynának, nem foglalkoznának élettelen testemmel, vagy talán segíteni próbálnának. Pörögtek az események a fejemben, kizártam a körülöttem lévőt, csak a halál gondolata foglalkoztatott. Egy kezet éreztem a derekamon, egy másikat a karomon. Szorított, úgy, hogy már fájt. Hátra húzott, én pedig engedelmeskedtem, mert elég fájdalmasan csináltam, akárki ki is volt. Amikor újra a korlát másik oldalán álltam, még mindig erősen szorított. Összerogytam, felhúzott térdeimre borulva hangos zokogásba kezdtem. Mellém telepedett az a barna hajú, kezét hátamra csúsztatta és simogatva, nyugtatni próbált.