8. rész

*Abigel szemszöge*

Lassan kinyitottam a szememet, pislogtam párat, hogy megszokjam a reluxán keresztül beszivárgó napfényt. Ülő helyzetbe helyeztem magam, belebújtam az oroszlános mamuszomba, magamra húztam a puha köntösöm, és a konyha felé vegyem az irányt. Fura, de széles mosollyal az arcomon indultam el a helyiségig. Feltettem egy teának való vizet, majd kikészítettem a teafüvet, és vártam hogy lefőjön. A konyhapultnak támaszkodtam és gondolkodtam. Tényleg megtörtént tegnap este, és nem csak álom volt. Létezik ennyire édes srác a világon?! És ennyire szerencsés vagyok, hogy velem volt? Megtörténhet ez velem? Velem, akit mindig szörnyűségek érnek? Csak néztem a semmibe és mosolyogtam. Hihetetlen. Visszaemlékeztem a tegnap estére, minden pillanata csodálatos volt. Egész este csak sétálgattunk, ültünk egy padon beszélgettünk mindenféléről. Rengeteg mindenben hasonlítunk.

Megittam a teámat, majd elindultam a gardróbig ugrándozva körülbelül, hogy valami rendes ruhát vegyek magamra. Ebben a pillanatban csöngettek. Mosolyom még szélesebb lett. Belenéztem a tükörbe, amit meg is bántam, csodálkoztam, hogy nem tört ketté, de most még ez sem zavart. Megigazítottam a hajamat, majd az ajtó felé vettem az irányt, és nagy lendülettel kinyitottam az ajtót, várva, hogy a tegnap valóra vált tündérmese főhőse fog előttem állni.

-Sziaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa….. Tom? – csodálkoztam el, mert nem rá számítottam. Ő volt a portás.

- Azért ne örülj ennyire… csak azért jöttem, hogy megmondjam a szüleid küldtek egy üzenetet neked, majd az igazgató elmondja… le kéne jönnöd még ma.

-Rendben, köszi, hogy szóltál, szia!

-Szia.

Már becsuktam volna az ajtót, de előbb szétnéztem a folyosón. Rengeteg bőrönd hevert a földön, és ezeket pár ember hordta be a liftbe. Becsuktam az ajtót, és a bőröndökön keresztül szlalomozva eljutottam Louis ajtajáig, ami nyitva volt. Kopogtam, majd beléptem.

-Louis ez mi? Megszabadulsz a régi holmiaidtól?

-Szia Abi, épp hozzád indultam. Gyere ülj le. – húzott a kanapéra. – Én nagyon jól éreztem magam veled, nem is tudod mennyire. Nem emlékszem mikor nevettem utoljára ennyit. De nekem most el kell utaznom. Én nagyon sajnálom.

-Tessék? És mi lesz velünk.

-Külföldre kell mennem, több ezer kilóméterre innen. Nagyon sajnálom, én nem akartam ezt.

-Bejöttél az életembe, felforgattad, és most egy hét után csak így itt hagysz?

-Figyelj Abigél, én nem így akartam, de érts meg! – simított az arcomon végig.

-Nem, nem értelek meg, hagyj békén, látni sem akarlak. – rohantam ki a szobából, egyenesen az enyémbe, majd bevágtam az ajtót.

Még hallottam, ahogy utánam kiállt, hogy várjak, de nem érdekelt. Hogy tehette ezt? Azt hittem ő más, mint a többiek. Mindent tönkre tett. Megállás nélkül folytak végig az arcomon a könnycseppek. Hogy is gondolhattam, hogy ez velem történjen meg, vagy, hogy bármi jó történjen velem…

Másnap reggel már nem így ébredtem. A fejem sajgott. Úgy éreztem magam, mint néhány nappal ezelőtt. Mint aki visszatért a régi életébe. A csöngő ismét csengett, a sokadik csengetésre már felálltam, és elvánszorogtam az ajtóig. Még borzalmasabban nézhettem ki, mint tegnap, amit a tükör élethűen visszaadott.

-Jó reggelt Tom, jó oké, lemegyek. Csak elfelejtettem. Szia! – majd becsuktam előtte az ajtót, anélkül, hogy bármit szólt volna. Pontosan tudtam miért jött. Az ajtó előtt egy levelet csúsztathattak be, gondolom még tegnap. És gondolom Louis volt. Nem akartam elolvasni, csak elmentem mellette, és felöltöztem, fogat mostam, rendbe tettem magamat.

Lementem a földszintre, az igazgató, Mr. Collin irodájához, majd kopogtattam.

-Jó reggelt Mr. Collin. Elnézést, de csak most tudtam jönni.

-Jó reggelt! Egy üzenetet szeretnék átadni a szülei részéről. Felajánlottak egy lehetőséget. Az unokatestvéréhez utazhat Londonba. A szülei nem szeretnék, hogy se ön, se az unokatestvére egyedül éljen. És ő az egyetlen ember, akivel jó viszonyt áolsz tudtommal. Mit szól hozzá?

London? Költözés? Talán egy új élet. Teljesen jó lesz a felejtéshez. Ott mindent elfelejthetek, semmi sem emlékeztetne az itt történtekre.

-Elmegyek!

-Rendben, átadom az üzenetet, kezdjen csomagolni, holnap reggel indul a gép. – mondta Collin.

-Köszönöm, viszlát! – hagytam el a termet, talán egy egészen másik élet felé közeledve.

*Louis szemszöge*

-If I’m louder, would you see me? Would you lay down…- Énekli Niall.

Hogy lehettem ilyen. Összetörtem a szívét. És igaza van. Nem kellett volna ezt tennem. Egy pancser vagyok.

-Louis, Louis. Hé – zavartak ki a gondolatmenetemből a fiúk. – Te jössz!! El kéne felejtened azt a lányt, és a zenére koncentrálni.

-Mi? Mi? Milyen lány?

-Jaj Lou, nem kell adni az ártatlant. Tudunk amit tudunk.

-Jó de nem megy. Na jó, inkább vegyük fel. – tereltem a témát, majd beállítottak  minden technikai részt. - And when I see you on the street,In his arms, I get weak,

My body fails, I’m on my knees,Prayin’!